Tudom, mindenki használja, mindenkinek van tucatszám.Én se lógok ki a sorból, nekem is tele van a cipősszekrényem,hisz elvileg praktikus, kis helyet foglal és kényelmes. De már a nemtudom hanyadjára felsebzett lábam legszívesebben kihajítaná őket egytől egyig.
Ma is nekiindultam a városnak, gondolván milyen kényelmes lesz ebben szaladgálni.De mivel a sajátom koszos volt, ezért az anyáét húztam fel ami épphogy jó a lábamra.3-4 óra séta után rájöttem, mégse a legjobb választás, hiszem a lábfejemet mindenhol kikezdte és mintha a sarkamat se tartotta volna meg normálisan.
Tény, mutatósak de megérik? Nem tudom őket szeretni, mégis évről-évre tele van velük a szekrény.
"Elég volt, már nem kell átkozz, rejtsen el a távolság. Én leléptem, már másra vágyom, bár úgy fáj."
Sose szerettem igazából Tóth Gabit.De ez a két sor most megérintett.Akárki akármit mond létezik a szerelem, létezik az eufória és bizony az utána jövő fajdalom.Mert előbb-utóbb mindenkinél beüt az a bizonyos crack.És ki hogy éli meg.
A legjobb ha mihamarabb közömbös leszel.De ha nem megy még erőltetve sem?Már mindenki a fejét fogja, "nem igaz hogy még mindig...".Talán sose fogják megérteni. Talán már átestek hasonlón. Talán egyszer te is túljutsz rajta és jön az áldott közömbösség.
De lehet hogy még mindig szereted.És ez később átfordul(hat) utálatba.Mély, mely a rég volt szeretetedből táplálkozik.Mert igen, az utálat és a szeretet ugyanaz a pengeél két oldala!
Sokan mondják, hogy a szeretet igazi ellentéte a közömbösség.Az érzések mélysége és hirtelen hiánya szempontjából lehet igazuk van.De akkor mi az utálat:mikor valakiért lehoztad volna a csillagokat is az égről és most ezeket a csillagokat egyesével vágnád hozzá??
Talán mégiscsak jobb a közömbösség.Feltéve, ha ez a bizonyos ürességérzet felszabadultságot és nem szorongásérzetet ad.
Beálltam a sorba, én is elkezdtem a blogolást.Mint oly sokan előttem.És mint szintén sok más ember után, feltehetőleg az én első blogom se lesz egetrengető.Csak egy egyszerű blog hétköznapi gondolatokkal, véleményvilággal.
17 évet kellett érnem ahhoz, hogy belekezdjek az első blogomba.Írás közben azon elmélkedve, hogy vajon miért is írom ezt.Hogy milyen blogot szeretnék?Meg szeretném-e határozni a formáját, témáját?Elolvasni mások blogját és leutánozni őket, csakhogy az én bejegyzéseimet is elolvassák?
Mégse tettem meg.A kérdések megválaszolása nélkül fogtam magam és elkezdtem írni.Épp most.Pont ezt teszem.Nem a sorba akarok beállni.Csak szeretném megosztani másokkal a gondolataimat.Hátha mégis találok olyanokat akiknek tetszik az utánzás legcsekélyebb szikrája nélkül.
Tizenéves diákként még keresem az élet nagy kérdéseire a választ.Ahogy az aprókra is:PDe az aprókat legalább megtudom osztani a körülöttem lévő emberekkel.Az élet nagy kérdései pedig.....Halálra untatnak mindenkit.Vagy csak én adom elő őket túl unalmasan.Talán ezért próbálom kicsit feltuningolva (szerintem) előadni a nagyvilágnak.Blog formájában.Így legalább nem látom az elfintorodó arcokkal: "haggyámá a hülyeséggel".Mert ha nem tetszik nem olvasod.Vagy leszólod.Vagy egyszerűen nem foglalkozol vele.Ennyi:P
És ezzel a megválaszolatlan gondolatsorral megírtam életem első blogját.Talán értelmetlen, talán csak üres fecsegés.De az én munkám:)És nekem így jó ahogy van:P
Tény, mutatósak de megérik? Nem tudom őket szeretni, mégis évről-évre tele van velük a szekrény.