Sziasztok! Mivel már alapból meg volt írva, ezért most gyorsan felrakom a 3.fejezetet is. A Katherinenel való találkozás cselekményét kénytelen vagyok 2 fejezetbe felrakni, mert egybe túl hosszú lenne. Jó olvasgatást:)
És remélem ezt már kellően izgalmasnak találjátok. Habár az eleje lehet kicsit vontatott, de ha két nő vitatkozik egy vámpíron...
- Katherine...
- Nektek is jó reggelt! - Katherine derűs mosolya éles ellentétben állt az én aggódó arckifejezésemmel.
- Katherine, mit keresel itt? - bár egy egyszerű kérdésnek hangzott, mégis volt valami fenyegető abban, ahogy Stefan kérdezte.
- Csak nem akartam, hogy az unalmas hasonmásommal legyél. Sokkal izgalmasabb dolgokat csinálhatnánk mi ketten, együtt. - és hihetetlenül magas tűsarkújában elindult Stefan felé.
- Katherine, menj el! - Stefan egyre fenyegetőbbnek hatott.
- Ugyan már Stefan! Észre se vennéd külsőleg a különbséget. - ezért rossz ha van valakinek egy hasonmása. - És mi helyzet a szenvedéllyel? Tudod, milyen szenvedélyes tudok lenni. Hisz emlékszel. - és már csak pár centire állt Stefantól. Kinyújtott karjával megcirógatta Stefan arcát. De mivel Stefan egy lépést se hátrált, így nekem kellett Katherine tudtára adnom, hogy Stefan foglalt. Ha ő maga nem vette volna észre. Ám Katherine következő mondata még engem is meglepett:
- Úgy hiányoztál, Stefan. Szeretlek. - erre olyan méreg öntött el, hogy nem érdekelt az se ha feldühítem az évezred talán legerősebb vámpírját.
- Katherine, ha nem vetted volna észre, Stefan nem a te kezedet fogja, hanem az enyémet! És nem úgy néz ki, mint akit nagyon meghatott volna a kis szerelmi vallomásod.
Katherine végre rám nézett, de a szeméből csak úgy sütött a lenézés.
- Te még mindig itt vagy? - a mézesmázosságnak már nyoma sem volt a hangjában. - Nem vetted még észre hogy itt felesleges vagy? - ekkor újra Stefanhoz fordult. - Tudod jól Stefan, hogy nem fogok elmenni. Nélküled biztos nem. - ilyenkor úgy meg tudnám fojtani.Mondjuk az úgysem ér ellene semmit.
- Katherine, egyszerűen csak menj el. Ígérem nem üldözlek és békén hagylak, egyszerűen csak menj és hagyj békén minket Elenával. - Stefan hangja olyan hideg volt mint a jég. Azonban ahelyett, hogy Katherine megfogadta volna Stefan tanácsát, még inkább bedühödött. És ezt vesztemre rajtam töltötte ki. Mire felocsúdhattam volna, már a levegőben repültem és egy nagy puffanással neki estem egy kocsinak. Aminek a riasztója szinte az én fájdalmaimat is kifejezte vijjogó hangjával.
- Elena! - Stefan aggódó és kétségbeesett kiáltása visszhangzott a fülemben. Minden erőmet összeszedve felemeltem a fejem, hogy lássam mi történik arrébb. A látvány még a testi fájdalmaimnál is rosszabb volt.
- Az övé biztos nem leszel! - soha nem láttam Katherinet még ilyen dühösnek.A kabátjából villámgyorsan előhúzott fakaró pont Stefan szívébe talált.
- Neeeeeeeeee! Stefan! - kiáltásomat elnyelte az autó továbbra is vijjogó szirénája. Ekkor a világot is, ugyanúgy ahogy egy perce a lelkemet, elöntötte a végső sötétség.
Fogalmam sem volt mennyi idő telt el azóta és hogy hol voltam. Halványan érzékeltem némi árnyékot és egy épület sziluettjét. Tehát már nem a parkolóban voltam. De hogy kerültem ide? Biztosan Katherine hozott el ide. Katherine ... Stefan ... a karó amint Stefan ...
Tehetetlen dühömben elkiáltottam magam és kétségbeesetten elkezdtem szólongatni Stefant miközben majd meg fulladtam a patakzó könnyeimtől.
- Elena?- halk, elhaló hang volt ez, mégis egyszerre visszaköltözött belém az élet. Amennyire fájó testrészeim engedték, feltápászkodtam, hogy láthassam milyen állapotba van Stefan. A fakaró ... amit Katherine beledöfött, most Stefan mellett feküdt. Egy verbénás fecskendő társaságában. Úgy tűnt Katherine mégse volt képes megölni Stefant. Pár centivel lejjebb döfött. És most csak legyengítette. Mit akarhat velünk? Hol van most egyáltalán? Erre a gondolatra még inkább felkaptam a fejem és elkezdtem körbenézni. Nem láttam sehol így lehajoltam Stefanhoz és elkezdtem nyugtatgatni. Eközben azon gondolkoztam, hogy tudnám Damont értesíteni és minél hamarabb eltűnni innen. Megpróbáltam talpra állítani, ami sérült állapotunkból kiindulva sem ment egykönnyen.
Ekkor azonban cipőkopogást hallottam meg a hátam mögül.
- Elena, már menni készülnél? Pedig még el se kezdtük igazán a játékot. - Katherine hangja nagyon bosszúsnak tűnt. - Hogy ti mennyire tudtok ragaszkodni egymáshoz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése