-Katherine, erre csak most jössz rá? - Damon hangja felpezsdítően hatott rám.
- Damon. Te aztán mindig tudod mikor kell ünneprontónak lenni. - Katherine mosolya olyan volt, akár egy cápáé.
- Ugyan már, csak nem akartam kimaradni a buliból.
- Damon, te semmit sem változtál.
- De, tévedsz. Egyvalamiben igen. Már nem szeretlek. És ezt be is bizonyítom. - az utolsó mondata végén felkapta a Stefan melletti fakarót és nekirontott Katherinenek. Ám Katherine gyorsabb volt és kitért előle. A szívem egyre hevesebben kezdett kalimpálni, ahogy láttam, hogy Damon nem bír vele. Végül kicsavarta a karót Damon kezéből és megpróbálta Damon felé fordítani. Damon minden erejét összeszedve egy hirtelen mozdulattal hátralökte Katherinet, majd szinte ugyanabban a pillanatban felkapta a Stefan mellett heverő,immár egyetlen tárgyat, a verbénás fecskendőt.
Mire Katherine feleszmélt, Damon már ott állt felette és egy hirtelen mozdulattal a karjába vágta.
- Vedd ezt búcsúajándéknak. - majd elfordulva Katherinetől, rám nézett. - Elena, te jól vagy? Segítened kéne Stefannak beszállni a kocsiba, amíg én Petrova kisasszonnyal foglalkozom.
Nem tudtam, hogy leszek képes Stefant egyáltalán talpra állítani, de bólintottam. Ekkor éles kacaj ütötte meg a fülem. Katherine egy gyors mozdulattal felállt és kitépte a tűt a karjából.
- Ugye nem hittétek, hogy egy kis verbéna kárt tehet bennem? Egy jó ideje minden nap mérgezem magam vele.
Damon és én döbbenten álltunk e kijelentés előtt. Katherine ezt kihasználva, a fakaróval szinte a falhoz szögezte Damont. Damon egy hangos nyögés kíséretében összeroskadt a földön. Tudtam, hogy ezzel elvesztettük a csatát. De nem! Kerüljön amibe kerül, nem itt fogunk meghalni. Így, utánam az özönvíz alapon, vérző karomat Stefan karjához nyomtam.
Stefan előszőr tiltakozni próbált, de miután rákiáltottam, hajlandó volt inni a véremből.
Új erőre kapván, hirtelen nekirontott Katherinenak, aki szemlátomást nem számított ekkora erőfölényre. Stefan kihasználván ezt, mint egy vérengző fenevad, nekitaszította Karherinet a falnak. A karó immár csak pár centire volt hasonmásom szívétől.
- Stefan, várj! - soha nem hallottam még ilyen kétségbeesettnek ezelőtt. - A lelked mélyén még szeretsz! Bevallottad akkor éjjel! - a hangja könyörgő volt.
- Csak megbabonáztál! - hörögte Stefan.
- Te is tudod, hogy nem! Az igazi volt! - most hazudik vagy tényleg ...
Ám a Stefan karjában megremegő karó az igazáról tanúskodott. Döbbenten álltam. Szinte már sokkos állapotban. Ezt látván Katherine is tovább folytatta.
- A bál után, amit mondtál. Az számomra is igazi volt. Már akkor is szerettelek. - kétésgbeesett hangja mégis érzelemteli volt.
- Csak menj el. És soha ne gyere vissza. - Stefan elernyedt karjából kihullott karó hangos koppanással törte meg a néma csöndet. Egy pillannattal később Katherinenak már hűlt helye sem volt.
Az ekkor már mellettem álló Damon csak Stefant bámulta. Ahogy én is. De neki legalább nem kellett a sírással küzdenie. Bár lehet, hogy az ő fájdalmát nem is lehetett volna így kifejezni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése